Nyári szünet, szabadság, bulizás, lányok, enyém a világ, önfeledt élet, fesztiválok, számítógép éjjel-nappal, saját szoba kupival, kicsi közösségi szolgálat, mert kell a pecsét, de egyébként lazaság… Ezek a szavak visszhangoznak rendületlenül a mai fiúk fülében egy nyári szünet alkalmával. Ez még nem is lenne olyan óriási probléma, mert a vakáció alatt ki kell ereszteni a gőzt, de azért mégis felvetődik a kérdés, hogy nem adhat más tevékenység is kiemelkedő élményt egy szünetben? Mondjuk például egy kis betonozás…? Elsőre persze nevetségesen hangzik, de büszkén jelentem, hogy a csoda igenis megtörtént, mégpedig a saját kertemben…
Az idei nyár életem egyik legnagyobb élményét adta, na, nem azért, mert valami csoda szigeten nyaraltam, hanem azért, mert élvezettel néztem a sok kamaszt a házam körül, ahogy betonoznak. Történt ugyanis, hogy az építkezésünk vége felé közeledve egy kis lapátoláshoz hívta a kamasz fiam a barátait. Mindez épp számítógépes játék közben vetődött fel, és első körben viccnek indult a „kajával, piával” kecsegtető másfajta időtöltés. Én magam egészen addig nem is vettem komolyan a dolgot, amíg a házunk udvarán meg nem láttam a 4-5 félmeztelen fiút, ahogy hólyagos kézzel lapátolták a földet.
Imádtam főzni nekik, és azt nézni, ahogy esznek, és dolgoznak a kis informatikus tenyerükkel. Beálltam melléjük lapátolni és a kíváncsiságtól vezérelve feltettem nekik a nagy kérdést:
Srácok, hogy hogy itt vagytok, miért nem fesztiváloztok, vagy számítógépeztek otthon? Olyan választ kaptam, hogy a kezemben vigyázzba állt a lapát:
Otthon már unalmas, segíteni pedig jó a barátunknak. Szabi szólt nekünk, mi pedig eljöttünk, és az is lehet, hogy haza se megyünk, majd csak holnap, mert hát nem úgy haladunk, ahogy gondoltuk
És bizony így is lett: itt aludtak, betont kevertek, számolták, hogy a sóderhez
mennyi cement kell, vitték a talicskával, és egymást igazgatták igazi csapatmunkában… Közben szólt a zene, hol valami mai menő számot, hol mulatóst nyomtak, és ontották a szöveget, miközben lapátoltak és lapátoltak… A kisebbik fiam (3 éves) úgy nézett rájuk, mint a görög istenekre, a fiúk pedig imádták a kicsit az üres talicskában ide-oda tologatni. Olyan jó volt látni ezeket az erős fiúkat, éreztem bennük a tesztoszteront, ahogy azt mondja nekik: Ez igen, erős vagy, meg tudod csinálni Azt láttam, hogy az önértékelésük helyesen alakult, nem úgy, mint amikor egy számítógépes játéknál verik a kurzort egy vesztes játszma után. Azt éreztem, hogy kell a mai fiataloknak a kemény fizikai munka, hogy megérezzék, mennyit érnek! A sztori tulajdonképpen itt be is fejeződhetne, de valójában csak itt kezdődik el igazán. Hiszen ha egy kicsit más szemszögből nézzük, és mélyebben a dolgok után járunk, akkor rájövünk, hogy nem csupán egy átlagos betonozós segítségnyújtásról van szó, hanem a felnőtté válás egyik fordulópontjának bekövetkeztéről. Rengeteg tanmese szól arról, ahogyan a kis királyfi családját hátrahagyva útnak indul, hogy szerencsét próbáljon, vagy épp megszerezzen „valamit” (valamilyen képességet). Útja során különböző akadályokon tör át, legyőzi a sárkányt, hogy magasabb szellemi és fizikai erőszintre lépve visszatérjen házába, hazájába, és a tapasztalatok kamatoztatásával magasabb szinten folytassa életét, vagyis átvegye az „uralkodást” (saját maga felett). Ha ezekből, az amúgy hihetetlen spirituális tartalmakkal bíró mesesémákból indulunk ki, akkor elmondhatjuk, hogy a srácok nem csupán egy nyári betonozáson vettek részt, hanem bebizonyították mindazt, amit a kis királyfi a mesében. Elindultak „szerencsét próbálni”, jelen esetben a barátjuknak segíteni, hogy csapatmunkában összecsiszolódva (hogyan hordják a betont), a különböző akadályokat legyőzve (mennyi cement kell) bizonyítsák saját rátermettségüket az életre. Mindig, minden generációnak problémája van az őt követő fiatalokkal, de itt a kézzel fogható bizonyíték arra, hogy soha semmi nincs veszve, és lehetetlen az „elférfiatlanodás”, mert ezek a fiatalok a saját tudattalanuk és a saját maguk felé támasztott igényük által vezérelve lépnek be fokozatosan a felnőtté válás kapuján. Régen ezt beavatási szertartásnak hívtuk, ahol a fiúk különböző erőpróbát kiállva a törzs felnőtt férfi tagjaivá avatódtak. Ma ugyan már nincsenek a modern társadalmakban ilyen direkt törzsi szertartások, ám fantasztikus példáját láthattuk annak, hogyan igazolták mégis saját maguknak és a felnőtteknek, hogy a változás küszöbét méltóságteljesen tudják átlépni. A mindennapi bizonyítási kényszer természetes a mai fiataloknál, hiszen minden áldott nap meg kell állni a helyüket az iskolapadban, ám ez csupán csak a szellemi részüket domborítja ki. Ki kell mondani, hogy hiányzik a fizikai megküzdés a mindennapokból. Persze ezt ők is érzik, ezért kompenzálják magukat a versenysportokkal, de abból egy nagyon fontos végkifejlet hiányzik, mégpedig a kreatív építés örömével és komoly fizikai erőfeszítés árán létrehozott valamilyen kézzelfogható, maradandó alkotás (jelen esetben a strapabíró betonfal). Komolyan feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ha csak a szellemi erőfeszítést kérjük számon, akkor hol marad a fizikai megküzdés? Hol tudja bizonyítani, hogy alkalmas lesz az erejével férjnek és apának? Hogyan tudja bizonyítani, hogy képes családi fészket építeni? Hogyan tudja elkerülni a szégyent, hogy a villanykörte betekerésére sem képes? Ki kell mondani, hogy a segítőkész betonozás mögött sokkal több rejlik, mint egyszerű „időtöltés”. Megtanulják mindazt a fáradságos, vérrel és verejtékkel kísért munkát becsülni, amit saját maguk végigéltek. Megtanulnak akadályokat leküzdeni, csapatban gondolkodni, megküzdeni a „sárkánnyal”, akár a kis királyfi a mesében, és képessé válnak arra, hogy átvegyék az „uralkodást”, valójában a saját életük felett, vagyis önmagukat megbecsülő, küzdeni, építeni képes felnőtt férfiakká váljanak. És igen, valóban nem történt más látszólag, mint hogy betonoztak egy jót… Látszólag… Ám saját tudattalanjuk által vezérelve valójában saját magukat férfiakká avatták… A kis királyfik kiállták az első próbát… Ezekből a kamaszokból hamarosan fiatal felnőttek lesznek, akik életük egyik legnehezebb szakaszához érkeznek az érettségi évében. Ebben az életszakaszban (17-19 éves kor) a kamaszok olyanok, mint egy terhes nő! Kétszer annyi hormon van bennük, amely kihat az egész érzelmi életükre, amely szinte irányíthatatlan, főleg akkor, ha közben a mindennapokban is ezerféle érzelmi hullámmal kell megküzdeniük (válás, kudarcok, szerelem, hova menjek továbbtanulni stb.) Mi felnőttek azt gondoljuk, csak a pici gyerekre kell figyelni, mert ő törékeny, és még most fejlődik… de pont ugyanez a helyzet a nagy lovakkal is, akiknek már van lábszaguk, és olyan kedvesen tudnak arcokat vágni vagy beszólni. Igen-igen, ilyenkor nagyon nehéz kontrollálni magunkat, mert mint említettem, ők pont olyan érzékenyek, mint egy várandós nő. Figyeljünk tehát nagyon rájuk, kapcsolódjunk velük egyszerűen és ügyesen, mert lehet, hogy azt látjuk, hogy nincs is szükség ránk, de igen is nagyon kellünk nekik. Összegzésképpen tehát az én egyszerű tanácsom kamaszokat nevelő szülőknek az lenne, hogy figyeljenek a gyerekek érzékeny lelki világára, legyenek velük sokat, (még ha húzzák is a szájukat), beszélgessenek velük, és végeztessenek a fiatalokkal olyan kemény munkát, amely fizikálisan is megmozgatja őket. Nem csak azért, mert a kihívásokban megedződnek, hanem legfőképpen azért, hogy be tudják bizonyítani azt, hogy képesek megállni a helyüket a fizikai erőnlétet feltételező felnőtt férfiak világában. (Íme, név nélkül a srácok, akikkel együtt izzadtunk lapátolás közben, akiknek köszönöm a 2019-es nyár legjobb pillanatait. Nagyon jó volt együtt, önfeledten megszakadni, és érezni, hogy van jövő, mert igenis a segítésben van a legnagyobb erő! Köszönöm, hogy engedélyezték eme cikk megjelenését képek formájában is.) Szerző: Csíki Mariann A szerkesztésért köszönet Tóth Boglárkának
mennyi cement kell, vitték a talicskával, és egymást igazgatták igazi csapatmunkában… Közben szólt a zene, hol valami mai menő számot, hol mulatóst nyomtak, és ontották a szöveget, miközben lapátoltak és lapátoltak… A kisebbik fiam (3 éves) úgy nézett rájuk, mint a görög istenekre, a fiúk pedig imádták a kicsit az üres talicskában ide-oda tologatni. Olyan jó volt látni ezeket az erős fiúkat, éreztem bennük a tesztoszteront, ahogy azt mondja nekik: Ez igen, erős vagy, meg tudod csinálni Azt láttam, hogy az önértékelésük helyesen alakult, nem úgy, mint amikor egy számítógépes játéknál verik a kurzort egy vesztes játszma után. Azt éreztem, hogy kell a mai fiataloknak a kemény fizikai munka, hogy megérezzék, mennyit érnek! A sztori tulajdonképpen itt be is fejeződhetne, de valójában csak itt kezdődik el igazán. Hiszen ha egy kicsit más szemszögből nézzük, és mélyebben a dolgok után járunk, akkor rájövünk, hogy nem csupán egy átlagos betonozós segítségnyújtásról van szó, hanem a felnőtté válás egyik fordulópontjának bekövetkeztéről. Rengeteg tanmese szól arról, ahogyan a kis királyfi családját hátrahagyva útnak indul, hogy szerencsét próbáljon, vagy épp megszerezzen „valamit” (valamilyen képességet). Útja során különböző akadályokon tör át, legyőzi a sárkányt, hogy magasabb szellemi és fizikai erőszintre lépve visszatérjen házába, hazájába, és a tapasztalatok kamatoztatásával magasabb szinten folytassa életét, vagyis átvegye az „uralkodást” (saját maga felett). Ha ezekből, az amúgy hihetetlen spirituális tartalmakkal bíró mesesémákból indulunk ki, akkor elmondhatjuk, hogy a srácok nem csupán egy nyári betonozáson vettek részt, hanem bebizonyították mindazt, amit a kis királyfi a mesében. Elindultak „szerencsét próbálni”, jelen esetben a barátjuknak segíteni, hogy csapatmunkában összecsiszolódva (hogyan hordják a betont), a különböző akadályokat legyőzve (mennyi cement kell) bizonyítsák saját rátermettségüket az életre. Mindig, minden generációnak problémája van az őt követő fiatalokkal, de itt a kézzel fogható bizonyíték arra, hogy soha semmi nincs veszve, és lehetetlen az „elférfiatlanodás”, mert ezek a fiatalok a saját tudattalanuk és a saját maguk felé támasztott igényük által vezérelve lépnek be fokozatosan a felnőtté válás kapuján. Régen ezt beavatási szertartásnak hívtuk, ahol a fiúk különböző erőpróbát kiállva a törzs felnőtt férfi tagjaivá avatódtak. Ma ugyan már nincsenek a modern társadalmakban ilyen direkt törzsi szertartások, ám fantasztikus példáját láthattuk annak, hogyan igazolták mégis saját maguknak és a felnőtteknek, hogy a változás küszöbét méltóságteljesen tudják átlépni. A mindennapi bizonyítási kényszer természetes a mai fiataloknál, hiszen minden áldott nap meg kell állni a helyüket az iskolapadban, ám ez csupán csak a szellemi részüket domborítja ki. Ki kell mondani, hogy hiányzik a fizikai megküzdés a mindennapokból. Persze ezt ők is érzik, ezért kompenzálják magukat a versenysportokkal, de abból egy nagyon fontos végkifejlet hiányzik, mégpedig a kreatív építés örömével és komoly fizikai erőfeszítés árán létrehozott valamilyen kézzelfogható, maradandó alkotás (jelen esetben a strapabíró betonfal). Komolyan feltehetjük magunknak a kérdést, hogy ha csak a szellemi erőfeszítést kérjük számon, akkor hol marad a fizikai megküzdés? Hol tudja bizonyítani, hogy alkalmas lesz az erejével férjnek és apának? Hogyan tudja bizonyítani, hogy képes családi fészket építeni? Hogyan tudja elkerülni a szégyent, hogy a villanykörte betekerésére sem képes? Ki kell mondani, hogy a segítőkész betonozás mögött sokkal több rejlik, mint egyszerű „időtöltés”. Megtanulják mindazt a fáradságos, vérrel és verejtékkel kísért munkát becsülni, amit saját maguk végigéltek. Megtanulnak akadályokat leküzdeni, csapatban gondolkodni, megküzdeni a „sárkánnyal”, akár a kis királyfi a mesében, és képessé válnak arra, hogy átvegyék az „uralkodást”, valójában a saját életük felett, vagyis önmagukat megbecsülő, küzdeni, építeni képes felnőtt férfiakká váljanak. És igen, valóban nem történt más látszólag, mint hogy betonoztak egy jót… Látszólag… Ám saját tudattalanjuk által vezérelve valójában saját magukat férfiakká avatták… A kis királyfik kiállták az első próbát… Ezekből a kamaszokból hamarosan fiatal felnőttek lesznek, akik életük egyik legnehezebb szakaszához érkeznek az érettségi évében. Ebben az életszakaszban (17-19 éves kor) a kamaszok olyanok, mint egy terhes nő! Kétszer annyi hormon van bennük, amely kihat az egész érzelmi életükre, amely szinte irányíthatatlan, főleg akkor, ha közben a mindennapokban is ezerféle érzelmi hullámmal kell megküzdeniük (válás, kudarcok, szerelem, hova menjek továbbtanulni stb.) Mi felnőttek azt gondoljuk, csak a pici gyerekre kell figyelni, mert ő törékeny, és még most fejlődik… de pont ugyanez a helyzet a nagy lovakkal is, akiknek már van lábszaguk, és olyan kedvesen tudnak arcokat vágni vagy beszólni. Igen-igen, ilyenkor nagyon nehéz kontrollálni magunkat, mert mint említettem, ők pont olyan érzékenyek, mint egy várandós nő. Figyeljünk tehát nagyon rájuk, kapcsolódjunk velük egyszerűen és ügyesen, mert lehet, hogy azt látjuk, hogy nincs is szükség ránk, de igen is nagyon kellünk nekik. Összegzésképpen tehát az én egyszerű tanácsom kamaszokat nevelő szülőknek az lenne, hogy figyeljenek a gyerekek érzékeny lelki világára, legyenek velük sokat, (még ha húzzák is a szájukat), beszélgessenek velük, és végeztessenek a fiatalokkal olyan kemény munkát, amely fizikálisan is megmozgatja őket. Nem csak azért, mert a kihívásokban megedződnek, hanem legfőképpen azért, hogy be tudják bizonyítani azt, hogy képesek megállni a helyüket a fizikai erőnlétet feltételező felnőtt férfiak világában. (Íme, név nélkül a srácok, akikkel együtt izzadtunk lapátolás közben, akiknek köszönöm a 2019-es nyár legjobb pillanatait. Nagyon jó volt együtt, önfeledten megszakadni, és érezni, hogy van jövő, mert igenis a segítésben van a legnagyobb erő! Köszönöm, hogy engedélyezték eme cikk megjelenését képek formájában is.) Szerző: Csíki Mariann A szerkesztésért köszönet Tóth Boglárkának